- Nahát, Csenge, maga megint itt van?
- Én mindig tanár úr, én aztán mindig.

Most, hogy vége a vizsgaidőszakomnak, hazavonatoztam, nem vertek agyon a kapunál egy kutyaszaros lapáttal, most már foglalkozhatok a fontos dolgokkal, például, hogy hogyan tettessek nagyon beteget és húzzam ki magam a hétvégi programok alól.

Amúgy meg úgy fest, hogy én azon kis csapat táborát fogom erősíteni jelenlétemmel, akik a dékánbácsi ajtaja előtt fognak bőgni egy újabb tárgyfelvételi lehetőségért. De hát izgalmak nélkül mit sem ér az élet.

A mai estém felváltva telt bőgéssel a zuhany alatt és teázással a radiátor előtt ülve. Ja, meg gyantáztam is. Csak az a baj, hogy hiába mondok is én bármit, hiába próbálom elmondani, hogy mi történt pontosan, vagy mit érzek, senkit nem érdekel, mindenki csak mondja a magáét és mindig az jön ki a dologból, hogy én vagyok a megtestesült gonosz.

Magolnom kéne, mert holnap van az utolsó vizsgám és én semmit sem tudok. De koncentrálni sem tudok, pont ez az. Olyan rossz, hogy mindent a nyakamba akarnak varrni. Anyának lehet, hogy nem munkája tavasztól, ami elég nagy gáz, mivel több-száz ezres állása van, és gyakorlatilag belőle élünk. Én meg csináltam azt a telefonszámlát és most az én hibám lesz, ha éhenhal a család, összeomlik a világgazdaság, káosz van a Wall Streeten is, pedig isten a megmondhatója, hogy tíz év alatt egyszer sem léptem át az alapdíjat, és összesen is én kerülök a legkevesebbe a családban. Az ösztöndíjamból élek, ruhát nem vettem magamnak már több, mint egy éve, minden pénzem a kolira, kajára, meg jegyzetekre megy. De legalább most, hogy megint abbahagytam az evést, kajára már nem kell költeni, és annyival is több pénz marad nekem.

Csak szeretnék munkát kapni, szeretnék vékony lenni megint, meg szeretném, ha raknának fel vizsgakurzust biotechnológiából. Nagy kérések ezek.

Mikor a legjobb barátom azt mondja kávézás közben, hogy én egyébként híztam (de ez így jó), akkor azért kedvem lenne az ágyamra borulva óbégatni az idők végezetéig, vagy amíg fel nem falják a testemet a farkaskutyák.

Én nem akarok kövér lenni, dehogy jó ez így, le kell fogynom, le kell fogynom nagyon sürgősen. Ma nem is eszek.

Olyan ez, mint egy Gyalogkakukk-rajzfilm, amit Franz Kafka írt.

Mikor lányismerőseim panaszkodnak a szerelmi életükre, illetve annak hiányára, már épp kezdene belőlem kibújni az empátia csírája, és akkor még gyorsan hozzácsapják az "Ezzel is randiztam, de túl nagy a füle, a másiknak nem tetszik a neve, a harmadik srác, meg nem fizette ki a kávémat" c. mellékletet.

Légy szíves ne nyafogj, az én kezemet férfi legutóbb 1992-ben fogta meg, a keresztelőmön. És tényleg majdnem. De ez nyilván az én hibám, mert miért nem vagyok attraktívabb jelenség, meg anya szerint túl harsány vagyok és ez ijesztő, meg az is, hogy a legjobb barátom fiú. Mérlegeltem a lehetőségeket: a személyiségem + legjobb barátom VAGY (erre akár képletet is lehetne írni Excelben) egy ingatag kapcsolat valami idegennel, akivel le kéne futnunk az összes kellemetlen kört, hiszen én például reflexszerűen mérges leszek, ha valaki hozzám mer érni (ezt pont egy köcsögnek köszönhetem). Meg van ez a Jekyll és Hyde szindrómám, amit nem mondom, hogy könnyű megérteni, ehhez hozzáadódik a nevetséges büszkeségem, a kis étkezési problémám, a furcsa humorérzékem, és a fogkrémes tubust is a közepén nyomom, meg nincs az a férfi, aki után én hajlandó lennék letakarítani a fogkrémköpetet a mosdókagylóról. Szóval jól le vagyok beszélve saját magam által mindenféle párkapcsolatról. Meg van bennem egyfajta dac is. Ez a XXI. század, én meg egy erős nő vagyok, a saját lábamon akarok megállni, nekem nincs szükségem senkire, csak hátráltatna a céljaim elérésében. Néha azért úgy érzem, hogy jó lenne, persze... Nekem nagyon magasan van a fájdalomküszöböm, ami a fizikai fájdalmat illeti (ez az apai ág öröksége a Rejtő könyvek mellé), viszont lelkiekben, hát nem tudom, ott szerintem érzékenyebb vagyok az átlagnál. Valaki nagyon megbántott, én pedig inkább alkottam egy jégréteget a bőröm felé, minthogy ez még egyszer megtörténjen. Ez van útban, mert ha a külsőmet nézzük, nem vagyok egy Leia hercegnő, de egy Jabba sem; magas vagyok, vékony, nincsenek elálló füleim, az orrom nem egyenes, de szépséghibás zöld szemeim vannak, meg vörös hajam. Négyből három évszakban még a bőröm sem olyan gáz. Ezzel a jégréteggel néha úgy érzem, hogy úgy jártam, mint Frankeinstein a Szörnnyel: a teremtményem kikerült az irányításom alól és már nincs az a hajszárító, amivel le tudnám olvasztani magamról a jeget, én már örökre így maradok befagyva és gonoszan. De még a jég is jobb, mint az a saras kása, ami az olvadás után marad.

Van ez a nagy doboz gyümölcsteám, amit anyától örököltem meg, és ez az a jófajta gyümölcstea, amit lehet inni cukor meg citrom nélkül is, mert van íze. Kis rekeszekre van osztva a doboz és minden kis rekeszben más fajta teacsomag való. Én meg ahelyett, hogy mindenből kóstolgattam volna, inkább sorban kifogyasztom rekeszenként, aztán a szó szoros értelmében mérges leszek, csalódott és szomorú, mikor elfogy a narancsos, mert a sorban következő ír krém biztos nem lesz olyan jó, meg illatos. Egy pszichológus biztos ezt is darabokra bírná szedni és visszavezetné arra, hogy gyerekkoromban a foszfátos mosószertől mutálódtam. És így jutottunk el az Earl Grey-hez.

De az rémisztő, hogy hevesebb érzelmeket táplálok egy marék teafilter irányába, mint az emberekhez. Pedig egyszer volt nekem szívem, tudom, hogy volt, csak felvágták és megették. Azóta olyan a türelmem és empátiám, mint a mobilpercdíj.

Voltam boltban, voltam igazi boltban, kezemben igazi pénzt tartva, mellettem igaz barátommal, igazi almát, meg bögrés tyúkhúslevest vettem három napra. Áldja meg a jó isten Petyát, amiért két és fél éve mellém ült le statisztika gyakorlaton, nélküle nem élhetnék most ilyen nagy lábon, még ezzel a 41-es cipőméretemmel sem.

Egy órával ezelőtt meg éppen depressziósan ültem vizsgán egy számítógép előtt, és már javában nem létező netes fórumok után böngészgettem a problémámra, de a térinformatika az egész világ nagy vakfoltja, semmi esélyem nem volt. Nem is értem, hogy minek kell nekünk ezt tanulni, a szakunknak köze sincs az informatikához. Valaki hátulról tarkón ütött, és egyik barátném a kezembe nyomott egy step-by-step tutorialt, ami alapján ő átment. Gyakorlatilag olyan részletességű volt, hogy "És most tedd a mutatóujjad az egér bal gombjára, Csenge, ügyes vagy, most mozgasd a kurzort, Insert -> Legend, kattints...". Az életemet mentette meg, és bár az egyetem felé menet kétszer is hasaltam a jégen, de a vizsgán nem ütöttem be farokcsontom és átcsusszantam.

Meg még csak annyit mondok, hogy szeretném én, ha egyszer egy fiú pont olyan értékben venne nekem eljegyzési gyűrűt vagy bögrés tyúkhúslevest, mint amennyibe a végősgyűrű kerül itt az egyetemen. 98000 forint, igen, nem írtam el a nullákat, tizennégy karátos és négy részből áll, meg ki kell fizetni a nigériai vendégmunkások bérét is, akik választás szerint kiássák, vagy kimerik a Dunából az aranyat, kiöntik, majd összerakják. Gyanítom húsz éve más árkategória is lehetett, mert apának van, és én erősen kétlem, hogy lenne bármiféle rokonságunk az orosz maffiával, legalábbis az én ballagásomon nem jártak ezek a kedves nagybácsik, más meg nem igazán tudna finanszírozni ilyeneket a gyereknek. Nagyon kíváncsi leszek, hogy lesz-e valaki, aki rendel, mert itt tényleg mindenki egyszerű, polgári család leszármazottja, mindig azon törjük a fejünket, hogy hogyan lehet meghackelni a kávéautomatát, és még a WC papírt is az egyetemről lopjuk. Na jó, azt lehet, hogy csak én.
De én tényleg hiszek benne, hogy teljes, megbecsült életem lehet végzős pecsétgyűrű nélkül is.

Megjött a szobatársam, de örülök neki (nem), szokás szerint már ki is tárta az összes ablakot, meg erkélyajtót, hogy hű de meleg van, ő megsül, kinyitja egy kicsit. Ádázul kattintgat a laptopján egy szál pólóban, én meg e percben húztam fel a harmadik pulcsit, és még mindig megfagyok. Legszívesebben ráordítanék, hogy ha azt a klímát szereti, akkor költözzön ki az erkélyre bazdmeg, veszek neked egy sátrat a Decathlonból, nem mindenki tart tíz centis zsírréteget habtestén az ideális, 36 fokos testhő fenntartásának céljából.

Mondanám, hogy ezt a bejegyzést a premenstruációs szindróma szponzorálta, de ha őszinte akarok lenni, én egész hónapban vérfarkas vagyok, nem csak teliholdkor.

Három napja egy falatot sem ettem so I could be lovely mert a csütörtöki vonatpénzemen kívül egy vasam sincsen, illetve ami vasam van, az még pont elég egy automatás kávéra. Ez kedvez is az étkezési zavarom kísérteteinek, ők nagyon örülnek ám neki. Akik hozzám hasonlóan megjárták már az anorexia minden kis sötét bugyrát, azok tudják, hogy ez nem egy olyan betegség, amiből valaha is ki lehet gyógyulni. Ezért most három oldalam is van: egy, ami indiántáncot jár vasvillával a kezében, még egy, ami nem tudja, hogyan is leszek el csütörtökig, és egy harmadik, akit nem érdekel ez az egész, csak menjünk már haza macskafültőt vakargatni.

Ahhoz nincs bőr a képemen, hogy szóljak anyáéknak, hogy ugyan utaljanak már egy kis pénzt, meg már éhes sem vagyok tegnap délelőtt óta. Még azt sem mertem megmondani, hogy milyen telefonszámlát alkottam VÉLETLENÜL, munkám meg még nincs. A munka a másik, ami miatt már jó előre el vagyok keseredve és haragszom az egész világra. Merthogy ugye van ez a gyakornoki állás márciustól májusig, amit kinéztem magamnak, de én sokgenerációs, még tanuló mérnöklány vagyok és emiatt büszkeség tölt el, de mint mérnöklénylány én soha nem tanultam semmit, ami írástudománnyal kapcsolatos. Ez elvileg nem számít, nem számít semmi, csak hogy 25 éven aluli legyél, ne legyen több ledolgozott napod 180-nál, meg nagyon penge legyen az angolod és a magyarod is. De kicsit úgy vagyok, mint a nyuszika a létrával, van az a rémálmom, hogy ez itt mégiscsak Magyarország 2013, itt soha nem az van, amit szeretnél, csak rossz példát látok magam előtt, szóval rögtön az a jövőkép rajzolódik ki a fejemben, hogy úgyis a protekció fog dönteni és mindenféle bölcsészt fel fognak venni, csak engem nem, fuck my actual life, én legalább tudom a hidraulikát, az sokkal szexibb. A mai világban, ebben az országban senkit nem érdekel a tehetség, pedig most én csak magamból tudok táplálkozni, abból, ami belőlem jön, nyersen és természetesen. És tudom, hogy tudok és van hozzá érzékem, de azt viszont nem tudom, hogy ez elég-e. Hogy én magam elég vagyok-e. Persze gondolhatjátok, hogy komolyabb körülmények között azért megadom a módját és nem így írok ám, mint itt, mert ez itt a blogom, egy nagy zagyvaság, privát tébolyda, itt úgy írok, ahogyan tényleg háromdében beszélek is. Azokról, amikről általában nem beszélek. Önéletrajz téren sem nagyon viríthatok, mert tipikus 1stworldgirl vagyok, a szüleim mindig azt magyarázták, hogy első a suli, és oszd be magadnak az ösztöndíjat, legyél el abból. Meg időm sem volt eddig dolgozni, így harmadikban jutottam el oda, hogy már lenne. El is voltam az ösztöndíjamból, kifizettem a kolit és jutott kajára, meg karácsonyi ajándékokra, szociális életre meg születésemtől fogva alkalmatlan vagyok, annak hiánya nem akadály. Még nyári munkám sem volt, erről a témáról pedig legyen elég annyi, hogy egy olyan térségből származom, ami tökéletesen megfelel Az Éhezők Viadala tizenkettes körzetének, farkastörvények uralkodnak és ellepnek minket az orkok, akik az autóútra terítik ki a foszló szobaszőnyegeiket, hogy ott majd jól kisikálják. Rendes munkahely sincs, lassan már a Tesco is csődbe megy, hogy lenne már olyan mértékű luxus, mint nyári munka, hohó. Apukámnak dolgoztam nyáron, de hát az nem olyan, meg ingyenmunka volt. Úgyhogy nekem ez a nyári, angliai meló lesz nyári munkában is az első, úgy tűnik, hogy 2013 az elsők éve, talán becsúszik egy első házasság is (hahaha nem) valami cuki britfiúkával, ki tudja.

A tavaszi, gyakornokos melóra viszont akkor a motivációs levelemnek, meg a jelentkezési anyagomnak ütnie kell nagyon. És itt lép közbe a személyiségem, mert hogy ők kíváncsiak arra, hogy én hogy írok, és nekem természetes hogy nekem is benne kell lennem, de vajon mennyire lehetek én én, ez mennyire elfogadható?

De ha jobban belegondolok, inkább ne kelljek nekik, minthogy egy kliséhalmaz, giccsparádé akácmézmasszával vegyenek fel, ami nem engem tükröz. Nem szerencsesütiket akarok én írni, meg Coelho bácsi nyomdokaiba sem szívesen lépnék. Túl fiatal a lelkem még ahhoz, hogy túladjak rajta.

Van ez a pasifajta, aminek egyedei felettem jártak gimiben, én meg serényen húztam utánuk a nyálcsíkot más lányokkal karöltve. Most négy évvel később, ezek a példányok mind olyan átalakuláson mentek keresztül (és valószínűleg nem Lakatos Márk kapta el őket), hogyha leszólítanának engem az utcán, egy szemforgatással továbbsietnék, maximum felhívnám a figyelmet a táskámban lapuló önvédelmi eszközökre és széles ismerettségemre a rendőri körökben. Ez elkeserítő. Sörhasuk van, érted, sörhasuk! Itt ülök, nézem a nyaralós, sörhasas(!!!!44négy!), vastagbokájú, tokás képeiket és meg akarom karózni magam.
Pedig hány tornacsukát koptattam el azzal, hogy utánuk mászkáltam.

A koliban úgy tűnik, hogy hétvégente nem trendi fűteni, de mindjárt jobb kedvre derültem, amikor átcsoszogtam a másik épületbe, ugyanis ott van a kedvenc kávéautomatám lelőhelye. Ott mégannyira sem trendi fűteni. Olyan a klíma, mint Alaszkában, de még így is szembetaláltam magam egy férfiegyeddel, aki pólóban és piros rövidgatyában császkált a lépcsőházban. Neki nem volt vastag bokája. Itt jöttem rá valamire, amit eddig is tudtam, csak nem sejtettem: hogy mennyire nagyon tudok is én értékelni egy szép, izmos, egészségesen szőrözött férfilábszárat. Megvan a fétisem, gondolom.

Az az igazság, hogy valami beteges módon túlteng bennem a kompetitív hajlam, talán azért, mert első gyerek vagyok, a neveltetésem, vagy a csillagjegyem miatt, vagy mert a szüleim véletlenül sorozatosan beverték a fejem az ajtófélfába egy éves koromban, amikor velem a kezükben át akartak menni egyik szobából a másikba. Közben meg van ez az érthetetlen dolgom is, hogy bár jobbnak tartom magam mindenkinél, de az önbizalmam valahol a bányászbéka segge alatt fulladozik.

Szerintem ezért is vettem körül magam mindig fiú barátokkal és nem volt soha igazi lány barátom, maximum haverom, mert egyfajta vetélytársat látok még a nyolcvan éves Emerencia néniben is. Nem mintha ismernék Emerencia nénit, de ha ismernék, őt is képes lennék szabotálni. Egyszerre kerülöm és keresem a versenyhelyzeteket, mert annyira élvezem őket, hogy az már sokszor igen rémisztő, hogy meddig lennék képes elmenni. Látjuk. Az egész lényem akkora paradoxon, hogy csoda, hogy még nem roppant bele a tér-idő kontinuum és tűnt el fél Magyarország a Föld színéről.

Kitaláltam, hogy én Rómeó és Júliára akarok menni az Operettbe. Láttam is jegyet kemény 1400 forintért, de annyiért gondolom a büfés mellett kapok majd egy kertiszéket, ahol a szellőzőn keresztül végighallgathatom az előadást. No de várjatok csak amíg lesz munkám, akkor már be tudok ruházni egy 2600-asra is, és nagyon nagyvilági leszek.

Az meg milyen dolog már, mikor van két öribari és mind a kettőt ugyanúgy hívják, mondjuk Viktóriának. És mind a kettő vikiviktória és közösen vikizik egymást. Én ilyenkor örülök, hogy egy Csengéről sem hallottam még a generációmban, mivel még a nemöribari Wiki szerint is a 90-es években ez egy igen ritka név volt. Csengehadseregem tagjai még ovis korúak, még érniük kell, még nem nőnek a fejemre egyelőre.

Meglepően gyakori a felállás, hogy bölcsész csaj + mérnök pasi, ami gondolom megint egy hátráltató tényező, mivel én egy mérnök csaj vagyok és képtelen lennék magam mellett megtűrni egy bölcsészfiút, kivéve ha az komornyikom, az öltöztetőm, a teafilterlógatóm, a fogkefemozgatóm, vagy ilyesmi. Nem tudnám komolyan venni, mint társat.

Mennyire lehetek bunkó, cinikus és minden egyes részletet cafatokra kritizáló = mennyire adhatom át a személyiségem egy jelentkezéshez szükséges esszénél egy gyakornoki álláshoz. Szabadfordításban.

És vajon mennyire rémíti el az embereket, ha egy olyan könyvről írok, amiben tizenöt éves távol-keleti tinédzserek mészárolják le egymást, az író pedig az utolsó csepp agyvelőig mindent leír erről a folyamatról?

Tegnap jött el a nap, amikor odáig süllyedtem, hogy már az egyetemről lopom a WC papírt. És még csodálom, hogy az örök egyedülléttel vagyok megátkozva, amikor ilyen pocsék karmám van.

Na meg édes nosztalgiával gondolok vissza azokra a régi szép időkre, amikor még nem tartoztam majdnem negyvenezer pénzzel a mobilszolgáltatómnak, ismertem a diákigazolványom és a koleszbelépőm pontos tartózkodási helyét, és nem fogyott el az instant 3azegyben kávém.

Vigyetek el engem is lassúzni, srácok.

Először is. Hajnali hatkor keltem, és idegeskedtem, hogy beérek-e a vonattal az egyetemre, mivel az éjjel leesett tíz centi hó és kitört a medúzaapokalipszis. Az állomáson, hajnalban anyával ordibáltunk egymással egy sort, mert mi sajnos ilyen teátrális család vagyunk, sokkal jobb is, mint a Barátok közt Berényijei, bár addig még nem jutottunk el, hogy Nagy Sanyival megpróbáljuk kinyíratni egymást.

Másodszor. A vizsgán a zh kérdéseket kérdezték vissza, amikre én persze nem számítottam, mert miért számítottam volna.

Harmadszor. Nem a Kékszemű dolgozott a pékségben, kár volt a vonaton azon fantáziálgatni, hogy majd ma, na majd ma biztos elhív randizni miután az orrom alá tolta a cappucinómat. Vagy legalább megkérdezi a nevem, én azzal is beérném.

Negyedszer. Természetes tehetségemből adódóan kétszer fizettem ki a hétfői vizsgám UV-ját, így buktam 3500 pénzt, ami a jövőhét csütörtökire lett volna. Most vagy koldulni megyek, vagy hálózsákkal beköltözöm a dékán irodája elé, vagy olyan Tate Langdon stílusban felgyújtom néhány tanulmányi osztályos haját.

Ötödször. A koleszmaffia is lecsapott rám, vége az ingyen szállásnak, valaki rábukkant a nevemre, vagy kaptak egy névtelen fülest, mert a februári díjat már fizetnem kell. Homer Simpsonra, remélem az nem tűnik fel senkinek, hogy az első szemeszterben egyszer sem fizettem.

És még a laptopom is elkezdett füstölni egy váratlan pillanatban, illetve szerintem csak a port köhögte ki. Már tudom, hogy mit érezhetnek az anyák, a beteg gyerekeik ágya felett.
Update: szerintem a kis detonációnak köszönhetően helyrejött a hűtés. Most muszáj leszek beszerezni egy fűtőtestet, a laptop már nem melegít. De a CD/DVD tálcája még mindig jó pohártartónak.